A reggelemet Soraya barátnőm váratlan látogatása aranyozta be. Amint megláttuk egymást, szorosan ölelkezni kezdtünk – rég nem találkoztunk.
- Szép napot, Mr. Bartlett! - Ölelte át nagyapámat Soraya.
- Jól utaztál?
- Igen, nagyon – majd Malloryhoz fordult –, szia, Mallory!
- Szia.
Miután mindenkit üdvözölt, egymásba karolva megindultunk az istállók felé, ám ezt Mallory nem hagyta szó nélkül. - Most elmentek lovagolni? - Szó nélkül, vihogva sétáltunk tovább. - Igen? - Ám velünk nem törődve, utánunk jött.
Én Spartant vezettem ki a bokszából, akit Soraya még nem látott.
- Ó, hát ő meg ki?
- Spartan. Hosszú történet…
- Hogy van anyukád lova?
- Pegazus? Még nem találja a helyét.
Mallory megpaskolta lovamat, s közben Pegazust figyelte – Szerintem totál depressziós. Persze, én is az lennék, ha a gazdám… - Vödör zörgését hallottam, nagyapa felől. Valószínűleg figyelmeztető jelzés volt Mallorynak címezve, ne emlegesse édesanyám halálát. Hálás voltam neki.
Ekkor Ty tolt be egy talicskát az istállóba. - Hát, ti meg hova mentek?
- Ó, Ty, ő itt a barátnőm, Soraya. Soraya, ő itt Ty.
- Szia!
- Heló. Nyakig vagyok melóval…
- Én segítek, Ty. - Ajánlkozott Mallory.
- Azt hittem, te nem mész lócitrom közelébe. Vagy mégis?

Sorayaval egy közeli kis patak felé lovagoltunk, a lovaknak is jót tett a hűsítő víz.
- Ez a Ty… nem is mondtad, hogy ilyen helyes.
- Miért mondja mindenki, hogy helyes?
- Mert az. Amúgy, milyen?
- Nem tudom. Furcsa. Ideiglenesen van szabadlábon.
- Szóval rosszfiú – mondta pajkosan – mit csinált?
- Igazából nem kérdeztem. Eléggé hangulatember. Az egyik percben még tök jó fej, aztán a másikban meg már… tök sötét. Néha nem értem.
- Változékony, és sötét. Miért rossz az? - Összenevettünk.
A pataktól időközben erdőbe kerültünk. Csendesen, hangtalanul, lépésben közlekedtünk a fák sűrűjében, mikor egy kidőlt törzsre lettem figyelmes. Spartant vágtára bíztattam, s megindultam a természeti akadály felé. A lovam koccanás nélkül repült át a fatörzs felett.
- Úgy látom, élvezte.
- Folytathatnád a versenyzést – motivált Soraya.
- Á, nem tudom…
- Miért? Nyár van, nincs iskola, együtt is csinálhatnánk. Képzeld, az őszi versenyen már indulhatnál is. Milyen jó lenne, ha legyőznéd Ashleyt! - Felnevettünk, majd elügettünk a messzeségbe, a csodaszép, dús lombú fenyők között, amíg el nem értünk egy magas füvű mezőre.
- És most, hogyan tovább – érdeklődött a barátnőm.
- Hát, nem tudom. A nővérem visszamegy New Yorkba, de hogy mikor… Ő intézi az üzleti ügyeket, például elintézi a számlákat, takarmányt rendel, meg ilyenek. Én meg folytatom anya munkáját.
- Sikerülni fog. Te jól értesz a lovak nyelvén, én láttam.
Jól esett a biztatás, főleg ebben a nehéz időben. Nem tudom, hogy fogom beindítani a farmot – mindenki anyám munkájáért volt oda, nem a lányáért. El kell nyernem az emberek bizalmát. - Kösz – köszöntem meg. - Örülök, hogy itt vagy.
- Én is. Felmegyünk a Clerdane sziklához? Ezer éve nem jártam ott.
Ekkor egy ismerős, rossz emlékekkel teli táblát vettem észre, melyet a szél mozgatott mellettünk - „R.B. Mallen”. Bevillant az az este, mikor legutóbb láttam a feliratot. Vihar volt, és a lóért mentünk, akin ülök.
- Most inkább menjünk haza, jó? - mondtam a könnyeimmel küszködve, s lovammal irányt váltottam. Haza mentünk, nem tudtam tovább koncentrálni a lovaglásra.

Otthon Pegazus bokszához indultam elsőnek – Jaj, Pegazus – néztem bele az etetőjébe – enned kéne. Készítek valami finomat, jó? - Elindultam abrakot készíteni neki, ám anyu irodája mellett nem tudtam elmenni, muszáj volt körbenéznem. Az ablaknál különféle gyógyfüvek lógtak, a polcokon természetes lógyógyításról szóló papírkötegek. Megbotlottam egy western nyeregben.
- Ty, eltennéd onnan azt a nyerget?
- Nincs időm mindent a helyére tenni. Kivittem az összes lovat, és kitakarítottam az istállót.
Megpucoltam pár banánt, s beletördeltem Pegazus ételébe – Mallory segített.
- Mallory, persze. Be nem áll a szája… még van három ló, akinek le kell mosni a lábát. Még is hogy csináljak meg mindent?
- Mondjak valamit, Ty? Ez a dolgod. Ezért fizetünk.
Ty faképnél hagyott, nyilvánvalóan megsértettem. Nem akartam bántani, egyszerűen nem tudtam még feldolgozni anyu elvesztését. És az irodája… minden rá emlékeztet. Természetes, hogy feldúlt vagyok. - Ne haragudj. Nem akartalak megbántani, csak már ezer éve nem láttam Sorayat, és… vacsora után segítek neked. - Ty ezzel mit sem törődve, sértődötten pakolászott tovább. Mindent a helyére, mert erre kértem. - Megígérem. - Nem válaszolt, így kénytelen voltam neki hátat fordítani – Jó, rendben. - Pegazushoz mentem, s beöntöttem neki az abrakot. - Mézes banán. Erre nem mondhatsz nemet. - Körbenéztem, de sehol nem találtam Fecskét, egy lovat, aki azért volt nálunk, mert félt az autóktól. - Ty, hol van Fecske?
- Mrs. Ross ma elvitte.
- Micsoda???
- Legalább egy lóval kevesebb.
Feldúlva rontottam be a ház ajtaján, szerencsémre Lou épp békésen kávézgatott a konyhaasztalnál.
- Miért engedted el?
- Kellett a hely. Lucy Grane holnap hozza Susogást – tovább olvasgatta a híreket, és szürcsölgette tejeskávéját.
- De még nem végeztem vele!
- Te mondtad, hogy készen van.
- Nem! Én biztos nem!
- De. Ma reggel megkérdeztelek, és azt mondtad, jól van.
- Úgy értettem, hogy már sokat javult, nem pedig úgy, hogy már vihetik is haza! - nővérem bűnbánón nézett rám, ám nem tudott meghatni. Így is épp elég ideges voltam, anyu miatt, Pegazus étvágytalansága miatt, Ty miatt, és most még ez is. - Akkor felhívom Mrs. Ross-t. - Ám később rájöttem, erre nem lesz szükség, ugyanis az ő autója gurult be udvarunkba. Csodálatos, ha a páciens tulajdonosa jön hozzánk, miután elvitte a lovat, abból általában semmi jó nem sül ki. Lou megint megcsinálta… Mrs. Ross idegesen tört be az ajtón.
- Nos, maguk szerint lehet, hogy ilyen egy gyógyult ló, de szerintem nem.
- Mrs. Ross – próbálkozott Lou.
- Ismertem az édesanyját, tiszteltem és elismertem. De úgy érzem, most Marion jóhíréből próbál hasznot húznál. Nincs kellő tapasztalatuk a komolyabb problémák orvoslásához.
- Ez nem igaz! Amy kitűnő munkát végzett.
- Tudtam, hogy még nem szabad elvinni.
- Te tudtad? - förmedt rám Mrs. Ross.
- Én vagyok a hibás – szabadkozott Lou. - Arra kérem, hogy hozza vissza, és folytassuk a kezelését.
- Nem, sajnálom. Well Stanton felajánlotta, hogy az egyik oktatója kézbeveszi. - Majd ott hagyott minket a konyhában, beült a kocsijába, és elhajtott.
- Miért adtad oda Fecskét? Tudtad, hogy még nincs rendben!

Vacsoránál Mallory is velünk tartott, Lounak viszont színét sem láttam.
- Mi ez az étel? - érdeklődött Mallory.
- Húsos pite – mondta nagyapám – Lou módra.
- Olyan, mintha cipőtalp lenne.
- Ha nem ízlik, nem kell megenni. Tudod, nem mindenki ehet ott, ahol lakik – majd felém biccentett nagyapa -. - Hallom, hogy Soraya megint elkezd versenyezni.
- Igen, velem akar edzeni.
- Nem rossz ötlet, te is visszamehetnél. - Ekkor Lou ült le az asztalhoz.
- Sajnálom, Amy. Lucy Grane telefonált. Ő is lemondta.
- Gyorsan terjed a hír – feltűztem egy újabb tésztát a villámra.
- De van egy jó hírem is. Mr. Garcia hívott. Van egy lova, amit nem tudnak felnyergelni. Adtam neki egy árajánlatot, és…
- Már adtál is árat? - fakadtam ki.
- Igen, ő kérte. Neked általában egy hét kell, úgyhogy ebből indultam ki.
- Lehet, hogy egy hét, de lehet, hogy egy hónap. Nem tudom, amíg nem láttam a lovat. Vond vissza az ajánlatot.
- Nem lehet, Amy. Nekünk is kell a bevétel, mint mindenki másnak.
- Mi nem vagyunk mindenki más.
- Na jó, lányok – állt fel nagyapa az asztaltól – ebből elég volt.
Otthagytam a vacsorámat, és elmentem az asztaltól, kiültem a teraszra, s a naplementét néztem, mikor nagyapám utánam jött. - Bocs, hogy nekiestem Lounak. Csak miatta… egyre rosszabb a hírünk.
- Ne haragudj rá. Csak most tanul bele. Próbálja átlátni a dolgokat.
- Én is próbálom megérteni őt. Bárcsak ló volna, akkor könnyebb lenne.
- Mert ha Lou ló lenne, megpróbálnád – megsimogatta a karomat, majd otthagyott. Nem sokkal később Ty jött ki az ajtón.
- Megint pihenőt tartasz? Jó neked… - majd feldúlva, mérgesen, dühösen indult az istálló felé. Ezek szerint még mindig nem tudott megbocsátani. Olyan idióta voltam, hogy a feszültségemet rajta töltöttem le. Aztán beugrott, hogy megígértem neki, vacsora után segítek, így utánasiettem.
- Intézem Spartant és Pegazust.
- Ne erőlködj.
- Mi bajod?
- Neked mi bajod?
- Jól van – szóltam rá mérgesen, megint kezdtem ideges lenni – ne haragudj, Fecske miatt. Az én hibám, nem a tiéd.
- Szerintem is.
Kivezettem Spartant a bokszából – Kösz.
- Te sem vagy tökéletes. Na és? Az edzéssel kapcsolatban… mire akarsz készülni?
- Hah? - hírtelen nem értettem, mire is gondol.
- A barátnőddel mire fogtok készülni?
- Díjugrató versenyre.
- Nagyapád azt mondta, te is visszamehetnél. Sokat versenyeztél?
- Régebben.
- És szeretnél?
- Igen, nagyon – megsimogattam Spartan orrát.
- Én azt vallom, ha valami jól esik, csináld.
- Neked bejött ez a mottó…
Ty szájtátva nézett rám, mire elmosolyodtam – Ez kedves. Na és, hogy szoktál edzeni?
- A szomszédunkban van egy díjugrató lova. Soraya odáig van érte, és holnap szeretne kezdeni, de én nem biztos, hogy akarom.
- Miért nem?
- Nem tudom… nem állok készen. Anya miatt. Vele edzettem, és most… egyedül vagyok. Tudom hülyeség.
- Nem. Szerintem próbáld meg. Azzal a lóval – mutatott Spartanre – hallom, elég nehéz sora volt. És ha szeret ugrani, pont jó lesz neked. Hidd el! - Spartan felnyihogott – Látod? Akarja. Ehhez nem kell különleges képesség.

Másnap reggel Sorayaval elindultunk az edzére, ám míg az ő lova gond nélkül felment a lószállítóra, Spartan meghátrált. - Spartan! Mit csinálsz? Nyugodj meg, Spartan! Nincs semmi baj! - Bakolni kezdett – hé, ezt ne! - Elkezdtem dörzsölgetni lovam forgóját, mikor Mallory érkezett mellém.
- Hé, mit csinálsz?
- Anya T-érintésnek nevezte. Csökkenti a stresszt.
- Bevethetnéd Loun is.
- Igen, azt kellene.
- Akkor ennyit erről. Nem lesz edzés, se verseny – szólt közbe barátnőm.
- Ne haragudj, Soraya. Sajnálom.

Elkezdtem foglalkozni Spartannel. Csak ő volt, a lószállító, és én. Ám így is megrémült tőle. - Gyere, nem lesz semmi baj. - Ty gurult mellénk a motorjával.
- Szerintem nyisd ki az oldalsó ajtót – felvette bukósisakját – nem csoda, hogy nem megy be. Olyan, mint egy börtöncella. - Ezzel otthagyott bennünket.
Anyu irodájába mentem, előkerestem a jegyzetei közül a „Szállítástól való félelem” címkézetűt, épp olvasni kezdtem volna, mikor Lou jelent meg az ajtóban.
- Szia. Tudunk beszélni? Szeretnék bocsánatot kérni, jó? Tudom, hogy elszúrtam Fecskét.
- Én is hibás vagyok. Mondhattam volna, hogy még nem végeztem vele.
- Be kell vallanom, hogy más téren is követtem el hibát. Túlságosan nagy terhet raktam rád, és ez nem helyes. Nem várhatjuk el, hogy ott folytasd, ahol anya abbahagyta.
- Nem hiszed, hogy képes vagyok rá?
- Talán igen, tudod, de lehet, hogy nem.
- Köszönöm a „bizalmat”.
- Amy, én csak azért mondom, hogy egy kicsit megnyugodj. - Épp, hogy magamra hagyott, és folytathattam volna az olvasást, Ty és Mallory zavart meg.
- Helló – köszönt Mallory mézes-mázosan. - Ne szomorkodj. Szeretnénk mutatni valamit. - A kocsi felé vezettek, Ty vezetett, mellette Mallory ült, a szélén pedig én, mikor egy új típusú sportautó száguldott el terepjárónk mellett.
- Mi az? - kérdezte Mallory.
- Semmi – mondta zavartan Ty.
Egy távoli síkságra vittek, ahogy kiszálltam az autóból, nem hittem a szememnek. Fákból összetákolt díjugrató pálya terült elém.
- Ty nem is tudta, hogy kell összerakni – hozta zavarba Mallory.
- De, megnéztem a neten.
- Az nem ér semmit! Én világosítottam fel. Hány ugrás van, milyen magasan, milyen messze legyen.
- Úgy csináltuk, hogy ugratni is tudj.
- Hogy Spartant ne kelljen szállítani.
- Ez… hihetetlen – Tyra néztem. - Szóval, szerinted nem tudnám szállítani Spartant?
- Nem tudom, te értesz hozzá.
- Tényleg? Én nem így látom. Köszönöm – s visszaültem a kocsiba.

Éjjel nem tudtam aludni, rémálmok törtek rám újra és újra, Spartan megmentéséről. Azonban az egyik kép… Rám csukódott a lószállító ajtaja, belül sötét volt, kint villámok cikáztak az égen, mennydörgött, az emberek ordítottak. Hirtelen mindent megértettem, Tyhoz rohantam, aki épp félmesztelenül, az ágyon elterülve aludt. - Ty… Ty… Ty! - zörgettem meg ágyát.
- Mi történt? - kérdezte kómásan, szemeit nyitogatva.
- Kelj fel!
- Miért?
- Gyere velem. Segítened kell nekem valamiben.
- Megőrültél? Éjszaka van.
- Ne csináld már, velem kell jönnöd, igazad volt.
- Igen? Miben?
- Spartan. Álmodtam, de nem önmagam voltam, hanem Spartan.
- Spartan? Te voltál Spartan? - bólintottam.
- Már tudom, mit kell tennem, de segítened kell. Gyere!
- Jól van. Akkor is őrült vagy. - Feltápászkodott ágyából, én pedig becsaptam az ajtót magam mögött. Később lenn találkoztunk.
- Emlékszel? Azt mondtad, nyissak ki minden ajtót, mert olyan, mint egy börtöncella, és Spartan azért nem megy be. Igazad volt.
- Az nem lehet. Hogy egy segédmunkásnak igaza legyen?
- Jól van, hagyjuk már! Spartan fél a lószállítótól, tudom, még nem heverte ki a balesetet. De talán, ha megmutatjuk neki, hogy ez nem egy csapda, és nem börtöncella, akkor lehet, hogy bemenne.

Délelőtt nagyapa kereste Tyt.
- Ty! Válthatnánk egy szót? Egyáltalán nem bánom, ha néha tartasz egy kis szünetet, de ha nem látom, hogy haladsz a munkával, akkor tudod, mi lesz. Hamar betelik a pohár.
- Értem, semmi gond. Mit csináljak?
- Figyelj, nagyapa. Most nem tud dolgozni.
- De tudok, Amy!
- Miért nem?
- Mert volt egy ötlete, hogy vegyük rá Spartant, hogy felmenjen a kocsira, és még segítenie kell.
- Rendben, sok sikert hozzá. De mire visszaérek, legyen kész a kapu, és nem mondom meg, hogy az mikor lesz! - Majd elhajtott a városba.
- Jó érzéked van a lovakhoz, megtanulhatnál lovagolni.
- Kösz, nem. Maradok a motornál, az után nem kell takarítani.

Mikor vacsorához készülődtünk Louval, meglepő kérdést tett fel.
- Mrs. Ross telefonált. Azt kérdezi, van-e hely Fecskének. Nem haladhatnak túl jól a Brian Ridgen.
- Az jó.
- Örülök, hogy feltudtad vinni Spartant a kocsira.
- Igen. Megkönnyebbültem. Soraya is nagyon örül neki.
- Na jó. Őszinte leszek. Nem hittem, hogy csodát tudsz tenni azzal a lóval, vagy… a hozzá hasonlókkal.
- Meg kell néznem Pegazust.
- Mi van vele?
- Semmi különös. Már jobb az étvágya.
- Elkísérlek.
- Bejösz az istállóba? Ott vannak az ijesztő lovak!
- Nagyon vicces. Figyelj, vannak ráncaim?
- Tessék?
- Ráncaim. Itt – mutatott a homlokán egy pontra. - Ekkor egy autó gurult be a farmra. - Jézusom, mondd, hogy ez nem anya egyik hisztis ügyfele.
- Nem, ez Nick Harber.
- Itt találom Amy Fleminget?
- Ő, azaz én, itt vagyok.
- Bocsáss meg, sokkal fiatalabb vagy, mint hittem. Azt hallottam, hogy értesz a lovak nyelvén.
- Hihetetlenül ügyes – pártolt mellettem nővérem.
- A lovamnak, Csillagnak, van egy kis gondja a kutyákkal.
- A kutyákkal?
- Igen. Vidéken versenyeztünk, mikor megijesztette egy golden retriever. És most elég, ha meghall egy kutyát, és megkergül.
- Előre semmit nem tudok megígérni, akkor tudok bármit mondani, ha dolgozok vele.
- Rendben. Kihozom a kocsiból.
- Jó, persze, hozd.
Miután találtunk bokszot Csillagnak, és Nick is hazament, felnyergeltem Spartant, s kilovagoltam vele a Ty és Mallory által összeállított, természetes akadályokból készített díjugrató pályára. Háromszor mentünk végig rajta, és idő közben közönségünk is érkezett – Soraya, Mallory, nagyapa és Ty.
Rég voltam ilyen boldog, rég éreztem magam ilyen szabadnak. Spartan minden mozdulatában érzem, hogy erre született – akadályokat kell ugrania.