Vihar van. Ijesztő, horrorfilmbe illő vihar. Villámlik, mennydörög, és itt vagyok anyuval R.B. Maller farmján, hogy egy bántalazott lovat menekítsünk meg.
- Hó, nyugi! - hallom anyám kiabálását az istállóból – próbálja lenyugtatni a lovat, aki szemmel láthatóan fél a vihartól. - Hó, hó, nyugalom… - mindig is csodáltam anyát, amiért képes így bánni a lovakkal. Már a hangjától is megnyugszik kivétel nélkül minden hátas. Amint lecsendesült a ló, türelmetlen ordítás csapja meg a nyugalmat.
- Hé, hé, mit csinál a lovammal? - egy idős, őszülő öregember volt, feltételezhetően Maller úr. Kirántotta anya kezéből a vezetőszárat, s magához vette lovát.
- Ne merészeljen hozzáérni a lóhoz, Mr. Maller, most pedig utat! - parancsolt rá a férfira anyám. Tényleg frenetikus, hogy nő létére ilyen határozottan tud kiállni saját maga mellett.
- Ez az én birtokom, ez az én lovam, nem hiszem, hogy túl messzire jutna!
- Hívja a zsarukat, legalább nem nekem kell.
A szóváltás után Mr. Maller beletörődött, hogy ezt a párbajt mi nyertük. Nagy harc árán felvezettük a heréltet a lószállítóra, majd mi is beugrottunk a kocsiba, s útnak indultunk – haza, Heartlandre. A vihar még mindig tombolt, a szél fújt, a ló pedig ugrált a kocsi hátuljában – félt a vihartól, sötét volt, idegenekkel volt, és idegen helyre szállították, megérthető a félelmének oka.
- Ha meglátják, hogy bánik a lovakkal, biztos letartóztatják.
- Nem fog felhívni senkit. Maller a legrosszabb lókupec. Csak annyit ad nekik enni, hogy kibírják, ameddig értük jönnek.
Ekkor villám csapott be, közvetlen mellénk, amitől a nyugodt kocsikázás rémálomba fordult át. Anyu elrántotta a kormányt, a kocsi letért az útról, s egy fának csapódtunk...